X

Sokat törtem és még töröm is azon a kis buksimat, hogy vajon mihez kezdjen az ember az eXtől kapott emlékekkel, képekkel, sőt, azokkal az infókkal, amiket megtudtunk/megtanultunk róla.... Mert ugyebár a kapcsolat vége után, ezek mind feleslegessé válnak...!
Mert kinek kell már, az a nyaklánc, az a plüss, az a gyűrű, vagy egy kis kavics darab onnan, ahol először együtt kirándultatok??? Senkinek. ezek mind szép és kedves emlékek, és hiába próbálunk csak a szépre emlékezni, szerintem mindenkit valamilyen fájdalommal tölt el, még ha már nem is akarunk az illetővel újrakezdeni. Mert ilyenkor a szép emlékek is fájnak, hisz, ha szépek, akkor miért nem működött? És akárhányszor ránéz ezekre az ember, nem a jó dolgok, hanem a kérdések jutnak eszébe... Gondolom meg kéne ezektől szabadulnia mindenkinek, de ez sem megy olyan könnyen, hisz túl kedves neki, h kidobja. Az örökkörforgás.... és megint jönnek a kérdések. Küldjem vissza neki? Akkor meg valamiféle célzásnak venné a másik.... Ajándékozzam el? Adjam el? Ássam el egy olyan helyre, ahol a büdös életbe nem találom meg? De akkor meg csak a helyet foglalja, nem igaz?! A fényképekkel ugyanez a helyzet. Szerintem jó lenne ezekre valami elfogadható megoldás.

No, és persze az információk. Ezek még rosszabbak, mert azt a tudást, sehol nem tudod hasznosítani! Olyan mintha, x évig jártál volna egy suliba, és nem kéne belőle vizsgázni, és rájössz hogy elb@sztál pár évet az életedből, amit jobb időtöltéssel is elfoglalhattál volna. Tudom, hogy nem szabad megbánni ezeket, de szerintem sokan vannak így vele. És beugrik a legelső, és legröhejesebb kérdés: adjuk át ezt a tudást az ex következő prédájának???!! Viccnek teljesen jó, szerintem ironikus lenne.

Azt hittem, ha írogatok, akkor valamiféle megoldást is találnék sokak (ezrek, milliók), problémájára, de valószínű, ezt mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy mihez kezd az emlékekkel, és a megszerzett információk eltüntetésével az agyában...(vagy elfogadásával).....

A sors fintorog. de csunyáán

Kezdett betelni a pohár...csak egy kis szeretetre vágyott..., helyette inkább a pofonsorozatot kapja. "Nem vagy te egy kicsit nagyra vágyó édösjányom?!"  Nem tudja eldönteni, hogy most sírjon, vagy nevessen?!
- Már vicc ami itt folyik - gondolta.  És jól gondolta! Én igazat adok neki.
- Véleményem szerint először nevess, aztán sírj. Vagy inkább fordítva, úgy mégis másabb, de lehet nevess sírva, vagy csak sírva nevess...Tudod mit? Ne gondolkodj! Eleged van már, hogy mindig erősnek kell látszanod mások előtt, közben pedig süllyedsz egyre mélyebbre és mélyebbre, már addig, hogy a Világot is letojod, mert téged is telibe sz@r??? Hát helyesen teszed. Nem számíthatsz másra, még talán magadra se. Hogy is van? "Légy önmagad. Mindenki más foglalt." 
- Heh, ez tetszik.
- Igen, a sors fintorog, sőt, még ki is röhög, hogy mennyire egy elcs*szett idióta vagy. Sírjá' ha jól esik, úgyse oldasz meg vele semmit.
- De legalább kigyün.
- Nem vagyok én érzéketlen, nehogy azt hidd, de ez már poén helyett is rossz... Én meg minek búslakodjak?! Megéri? Hát rohadtul nem, szóval mássz ki gyorsan abból a rakás sz@rból, és álljál talpra! Erősnek kell lenned, ennyi. Még ha legbelül majd megszakad az a piciny kis szíved, ami csak arra vár, hogy megdobbanjon egy érzéstől...attól az érzéstől, amitől olyan mintha felhőkön lebegnél, és elringat egy csodás álomba, ahol boldog vagy, és beleremeg icipici kis lelked.... Sajnos fel kell hogy ébresszelek, még ha egyszer el is jön az az érzés, nem szabad elbíznod magad, mert a valóságban, úgy átzuhansz azon a felhőn, hogy az utcaseprők 2 nap alatt se tudják összetakarítani a maradványaidat...
- Ábrándozni jó.
- De hiábavaló... Sz@r ügy... de ez van. Tudom, tudom. Én is szeretek. Jobb egy saját kis világot megteremteni, hogy elbújhass mások elől, hogy egy pillanatra elrepülj az álmok csodás dimenziójába, de na. Mindig van de. Ez a szívás, kislány.
- Nem tudom, hogy szkeptikus legyek, cinikus, realista, vagy esetleg maradjon a felhőtlen optimizmus?!    
- Olyan sose vót'...! heh... Vagy vegyícccsük a dógokat?!
- Vegyícccsük, de akkor had ábrándozzak is kicsit.
- Nem vagyok én semmi rossznak az elrontója...! DE; én szóltam...!
- Tudom, és kössz. De nem tudok simán cinikus lenni, hiába figyelmeztetem sajátmagam... Tudod, a lepényhal meg utoljára...,
- ...meg a marhák mennek legelőre...  ja, és csak megemlíteném, hogy a skizofrénia súlyos, de kezelhető betegség...
- Sorry, de ezzel asszem elkéstél, a kartonomon ez áll: "a beteg saját felelősségére távozott" - hozzátenném, én nem akartam elmenni, de még a doki is depressziós lett tőlem...tőlünk. Vagy mi. De az a tudat vigasztal, hogy többszörösen is tudatomnál vagyok. Vagyunk. Bocs.
- És én meg még azt hittem, hogy nem lehet rajtad segíteni. Rajtunk.
- Te csak ne higgyé' semmit se, nem most mondtad pár sorral feljebb, hogy ne gondolkodjak??!
- Osztom a véleményed. Véleményem. Bocs.

...elakart menni messzire; elmenekülni mindentől, mindenkitől, sőt, még saját maga elől is...

Az utcán sétálva, vizsgálta az embereket, nézte a rohangáló gyerekeket,  érezte arcán a napsütést, hallgatta a madárcsiripelést.  De nem volt az igazi. Valami hiányzott. Kereste azt az Érzést, próbálta felidézni, hátha újra sikerül. Nem volt benne biztos, hogy mi is volt az, de tudta, hogy akkor lenne teljes. 

A keresgélés közben rádöbbent, hogy ezt az Érzést már régóta szeretné felidézni, mert mostanában nem volt benne része. Hiába volt éppen adott a pillanat, és emlékezett rá, hogy ilyenkor mindig átsuhant rajta; de nem. Most nem. És ez elszomorította. "Lehet hogy a változások miatt nem jön többé?" Nem értette. Pedig meg volt róla győződve, hogy ez az Érzés mindig vele volt;    mikor beköszöntött az ősz, és még süt a nap, de már a hűvös szél cirógatja az ember arcát...   mikor vége a télnek, és újjászületik minden. 

Gondolatai egy másik irányt vettek: lehet hogy benne van a hiba, nem is a változásokban?

Nem depressziós volt, - azon már régen túl tette magát -,   és nem is szerelmi csalódás kerítette hatalmába. Itt volt a probléma. Nem tudta behatározni saját érzéseit. Nem értette önmagát. Sose volt még ennyire zavarodott. Nem tudja mit akar az élettől, nem látja értelmét semminek, pedig igenis szeretné jól érezni magát. Lehet, már túlzottan akarja? Sok minden történt vele mostanában, sok rossz, - bár néha-néha egy kis örömhöz is jutott a lelke -, de valahogy mégis fura volt. Igen, ez a jó szó: fura. Sose érzett még így, de nem is tudja igazán, hogy hogy érez. Nem volt jó, sem rossz; és épp ez a vicces, nem érzett sehogyse?!...vagy inkább mindenhogy?! Talán ürességet. igen, leginkább ürességet. Pedig tele volt érzelmekkel, csordultig,  mint egy pohár, amibe már nem fér több;   és a vízcseppek szép lassan peregnek le az üveg szélén...  

Tudta értékelni a kis dolgokat, az apró "csodákat" a hétköznapokban; mint amikor egy levélen át szivárognak a nap sugarai...   nem telhetetlen volt, csak az az öröm, amit néha kapott, nem igazi volt, hanem felszínes...és a felszínességnél nem igazán volt más, amit ki nem állhatott. Nem akart felszínessé válni. Lehet már annyira tudatosan nem akarta, hogy ezért látja ennyire keserűen a dolgokat...?  Lehet kicsit felszínesnek kéne lennie?   De ha volt is, hogy "felszínes" próbált lenni, csak rosszabb lett!... Illetve pont olyan örömöt/jót kapott, ami utólag visszanézve nem is jó...

Nem tud már kiigazodni az érzésein,  nem tudja eldönteni, hogy mi a jó, mi a rossz amit kap az Élettől;   már szinte semmit nem tud hova rakni, még magát se, nem hogy az érzéseit...??!!... Lehet, ezért nem jön vissza az az Érzés...lehet a sok kimondatlan szó miatt...

A zűrzavar enyhe kifejezés minderre... 

Leült egy padra, rágyújtott, és megpróbálta élvezni a napsütést, elfeledve a keresett Érzést, a gondokat, a szürkeséget...de még mindig nem volt teljes...

Borsószem(lélet)nyi élet

    ...A sötétben üldögélve ráébredt, hogy nem is ő hibázott, hisz az emberek többsége csak tovább megy, elfeledve minden barátot...

Úgy érezte magát, mint egy borsószem, 

ki sosincs egyedül, mégis magányos,

s kiáltásait se hallották meg, mert szelektív a hallásuk...

Az jutott eszébe: "mi lenne, ha én is álarcot viselnék?", 

(bár néha kénytelen volt tényleg felvenni a sminkjét...)

Ezektől kicsit szomorkás volt a hangulata; 

nem akarta elfogadni: "mért jó az álruha?!"...

Szerette volna, ha van aki megérti az ő kis világát; 

- s egyszer-kétszer fel is tűnt egy afféle borsó -,

de valamiért úgy voltak vele:      mennek tovább.

Csodálkozott is, mért történik ez vele,

de tudomásul kellett vennie, hogy ez az élet "rendje"...

Egy szóval:  idióták.;  mert inkább sodródnak az árral, 

s a felszínességre vágynak,

mintsem szembenézzenek önmagukkal,

és rájönnének;   hibáztak.

Van ez így, szokták volt mondani;  

kis borsónk pedig fogta magát

és úgy döntött:  jó lesz neki!

Élvezni fogja a napsütést, a hétköznapot,

mert ő meglátja a kicsiben is a nagyot.

Ők azt hiszik idilli az életük és a többi nem számít, 

 tág szemekkel bámulnak majd, ha arcukba megkapják a kakit... 

Borsószemnyi életét már nem is érezte annyira jelentéktelennek,

lelke felpezsdült, örömre lelt,   a rossz gondolatokat elvetette,

s elégedetten észlelte hogy ő nem egy hülye...

Termékeny elméje megrémítette,
de tettein nem érezte, hogy ez rossz lenne.
Nem teremtett benne feszültséget, neki ez tetszett,
hisz ebben a világban csak így élhet,
ha elméje kreténsége vele marad örökre...

...Oo...

Elfolytak a nappalok...elfolytak az éjszakák...elfolytak az ép gondolatok...elfolyt minden.
Csak feküdt a sötétben, és belül rettegett. Össze volt zavarodva. Élete minden fontosabb pillanatát végig pörgette fejében, és azon elmélkedett, vajon hol ronthatta el...

Közben megpróbálta elterelni gondolatait, és arra vágyott, hogy az őszi szellő végig simítsa arcát...Sétálni szeretett volna a fák alatt, hallgatni az avar ropogását. Nyugalomra vágyott... Nem kellett volna más, csak egy megértő szó, egy ölelés... De sajnos az utóbbi idő rádöbbentette arra, hogy nem bízhat meg másban, csak is önmagában, és ettől félt a legjobban. Csalódottnak érezte magát ettől a gondolattól;   inkább lehunyta szemét és álomba merült, ahol érezte bőrén a nap finom ragyogását, a friss szellőt, látta a csodás színeket;   lelke megújult, békére lelt...és nem kelt fel többé...

...Kissé feszülten, sietve kutatott elméje rejtett bugyraiban, hátha megleli elvesztett méltóságának halovány emlékét. Sokat gondolkodott, vajon mikor, hol, és hogyan sikerült elvesztenie. Aggódott lelke épsége miatt. Ez nem önsajnálat volt, csak féltette magát a Világtól. Úgy érezte védtelen környezetével szemben. Lelke mélyén káosz tombolt és félt. Nem találta a helyét, s hétköznapjaiban kénytelen volt álarcot húzni, hogy ne lássák félelmét, bánatát. Körül vette magát védőfallal, nem bírt több fájdalmat elviselni. Saját kis világában szinte könnyedén mozgott, bár rá kellett jönnie, hogy még magát is nehéz kiismernie. Sokat vívódott kétségbeesetten, de legalább a humorérzéke vele volt.

Ha kicsit jobban odafigyelünk, minden ember fellelheti benne önmagát, bár az embereknek nem szokása mélyen magukba nézni, saját maguk előtt is álarcot viselnek, így élik le életüket, felszínesen...

"Ne csak nézz, láss is..."

Tudatosan hasadok egy másik világba, ahol sajátmagamat kergetem, és ettől esem pánikba...

Szösszenetek

Kétségtelenül kétséges, hogy kétségbe estem, mert kétségek közt két shake-be estem.

Kísértetek kísértenek, mert megkíséreltem elkísérni egy kísértetet, hogy kisírhassa magát egy sírnál, ki ezután nem sírhat már...

Kényszerítve kényszerítenek kényszer kínra, közben kényszeredetten kínlódok...sírva.

Tökéletesen tökéletlen - s élettelen -, életképek éleződnek életemben, de életképes énem tökéletes képkeretet képez énnekem.

Az alkony szellője magával sodorta lelke apróra tört darabkáit, miközben a kötél egyre jobban húsába ivódott, de Ő csak elmosolyodott; s némán, himbálódzva, ábrándjaitól megfosztva, - várta, hogy utoljára felragyogjanak a csillagok