...A sötétben üldögélve ráébredt, hogy nem is ő hibázott, hisz az emberek többsége csak tovább megy, elfeledve minden barátot...
Úgy érezte magát, mint egy borsószem,
ki sosincs egyedül, mégis magányos,
s kiáltásait se hallották meg, mert szelektív a hallásuk...
Az jutott eszébe: "mi lenne, ha én is álarcot viselnék?",
(bár néha kénytelen volt tényleg felvenni a sminkjét...)
Ezektől kicsit szomorkás volt a hangulata;
nem akarta elfogadni: "mért jó az álruha?!"...
Szerette volna, ha van aki megérti az ő kis világát;
- s egyszer-kétszer fel is tűnt egy afféle borsó -,
de valamiért úgy voltak vele: mennek tovább.
Csodálkozott is, mért történik ez vele,
de tudomásul kellett vennie, hogy ez az élet "rendje"...
Egy szóval: idióták.; mert inkább sodródnak az árral,
s a felszínességre vágynak,
mintsem szembenézzenek önmagukkal,
és rájönnének; hibáztak.
Van ez így, szokták volt mondani;
kis borsónk pedig fogta magát
és úgy döntött: jó lesz neki!
Élvezni fogja a napsütést, a hétköznapot,
mert ő meglátja a kicsiben is a nagyot.
Ők azt hiszik idilli az életük és a többi nem számít,
tág szemekkel bámulnak majd, ha arcukba megkapják a kakit...
Borsószemnyi életét már nem is érezte annyira jelentéktelennek,
lelke felpezsdült, örömre lelt, a rossz gondolatokat elvetette,
s elégedetten észlelte hogy ő nem egy hülye...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése