Csak feküdt a sötétben, és belül rettegett. Össze volt zavarodva. Élete minden fontosabb pillanatát végig pörgette fejében, és azon elmélkedett, vajon hol ronthatta el...
Közben megpróbálta elterelni gondolatait, és arra vágyott, hogy az őszi szellő végig simítsa arcát...Sétálni szeretett volna a fák alatt, hallgatni az avar ropogását. Nyugalomra vágyott... Nem kellett volna más, csak egy megértő szó, egy ölelés... De sajnos az utóbbi idő rádöbbentette arra, hogy nem bízhat meg másban, csak is önmagában, és ettől félt a legjobban. Csalódottnak érezte magát ettől a gondolattól; inkább lehunyta szemét és álomba merült, ahol érezte bőrén a nap finom ragyogását, a friss szellőt, látta a csodás színeket; lelke megújult, békére lelt...és nem kelt fel többé...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése